Szerettem olvasni. Hozzátehetném, hogy mindig is, azonban a mondat így azt is magában foglalná, hogy ma is szívesen hódolok e magányos tevékenységnek, ezzel szemben ez már nem teljesen igaz. Tény, hogy könyvek között nőttem fel, anyu és apu hatalmas mennyiségű könyvet halmoztak fel az évek során, a magyar és a világirodalom ismert és kevésbé ismert gyöngyszemeit, regények és versek a legnagyobbaktól mind-mind arra vártak, hogy egyszer én is megismerkedjem velük; így elkezdeni olvasni nem nehéz, tizenegy voltam, amikor először olvastam az Anna Kareninát, például, egész egyszerűen azért, mert ilyesmiket láttam a polcokon, hát ilyeneket vettem le. Túlzás nélkül állíthatom, faltam a könyveket; Kundera, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Salinger, Hugo és Dumas a mai napig a legnagyobb kedvenceim és ez a szerelem nagyon hamar elkezdődött. Sok-sok könyvet vettem aztán én magam is, így egy saját kis könyvtár alapjait raktam le, amelyet aztán folyamatosan bővítettem. Az, hogy az olvasás miért jó, nem kell vitatni, vagy mellette érvelni, aki átérzi a varázsát, tudja, aki nem, az meg ... kapja kézbe A három testőrt, mondjuk (nem kell ide Harry Potter, bár én is imádtam, nagyon), szóval, na, elkezdeni mindig el lehet. (: Az, hogy én miért pártoltam el tőle (még magam sem döntöttem el, mi a helyes kifejezés arra, mi is történt velem és a könyvekkel), jó kérdés. Mindenesetre valami más lett itt angol szakon (amelyet a BA alatt majdnem töretlenül imádtam végig), és ma már ott tartok, hogy pénteken vizsgázom huszadik századi amerikai irodaomból (másodjára az egyetemi képzés alatt, azaz, BA-n már ezt egyszer átvettük, még a versek is mind egy szálig ugyanazok), olvasnom kellene és ehelyett itt írok.
Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor az egyik előadáson, Hemingway kapcsán elhangzott mondat jól összefoglalja, mi is az egyik kiváltó ok; ez a nagyszerű író ugyanis "nem a könyveken keresztül élt." Pontosan ez az, amit én sem szeretnék, könyvekből megismerni az életet, mások álmait kergetni, mások vágyait suttogni, mások keresztjét cipelni ... most pedig úgy érzem, ennyit teszek, az a "munkám," hogy olvassak. Ugyan ki tud olyan dolgot élvezni, amelyben a kötelesség ekkora szerepet játszik? Az olvasás, és minden, élvezeti értékét nem az adja, hogy én döntöm el mikor, mit, és miért ... ? Szerettem olvasni esős vasárnap délutánokon, álmos, forró nyári napokon, elalvás előtt, télen egész nap pizsamában, a meleg, puha ágyban, átélni egy másik valóságot ... most pedig futószalagon kellene olvasni, és olvasni, és olvasni, és beszélni róla, és írni róla, és olvasni, hogy mások mit írtak róla ... ahelyett, hogy én tudnám megfogalmazni, nekem mit jelent. Arról nem is beszélve, hogy zokniszíneket elemezve egy műben nem foglalkozom olyan dolgokkal, amelyek egy kicsit jobb hellyé tennék ezt a Földet; mert bár egyetértek, ó, de mennyire, Keatinggel, hogy "nem számít, hogy mások mit mondanak, a szavak és az eszmék meg tudják változtatni a világot," (most hirtelen az jut eszembe, mekkora változást jelentett az életemben A Thibault család, persze, én nem a világ vagyok), azonban csak ez engem nem fog előre vinni (és másokat sem; ugyanakkor nagy hatással lehet valakire, hogy mondjuk tanár legyen, és továbbadja a megszerzett tudást, ez igaz). Amikor az olvasás "pusztán" az egyik kedvenc szabadidős elfoglaltságomat jelentette, klasszisokkal jobban szerettem; most pedig lázadozok a szak ellen, spontánkodom, megragadom a pillanatot (ahogy amúgy mindig is "igyekeztem" élni), mert élményeket akarok, sajátokat, hogy egyszer majd saját emlékeim legyenek. Az, hogy befejezzem-e egyáltalán a szakot, nagy fejtörést okozott, egy év után már nyilván maradok az utolsó egyre MA-n, de hogy februárban jelentkezek valahová, az is biztos, és innen elmegyek. Most egyelőre csak remélem, hogy egyszer lesz egy olyan idő, amikor úgy veszek a kezembe egy könyvet, hogy nem lebeg határidő a fejem felett, hogy majd azért olvasok Fitzgeraldot, mert én döntöttem úgy, és nem egy két hét múlva esedékes esszé.
A furcsa (?) dolog pedig az, hogy ennyi év után már az a hozzáállásom sem működik a tanulmányaimmal kapcsolatban, amely amúgy a nehezebb pillanatokban mindig kapóra jött, hogy azt képzelem, én most ennél (esszéírás, olvasás etc) érdekesebb és boldogítóbb dolgot nem is tudnék elképzelni. Mert most már mindig tudok.
